Ez a blogcikk a szokásosnál személyesebb lett.
Mindenképpen érdemes elolvasd! Ha az életközép előtt állsz azért, ha már utána vagy, akkor azért.
Carl Jung az emberi életet a nap pályájához hasonlította. Az életünk első felében a nap egyre
magasabbra emelkedik, eléri a delelő pontját, aztán megindul a naplemente irányába, az élet
délutánja felé.
Ahogy közeledünk az élet délutánjához, vajon van-e értelme az élet délelőttjének céljait kergetni?
A külső elvárások és a belső lehetőségeink közötti eltérések ekkor bontakoznak ki a
legélesebben.
Ez az időszak is tele van kihívásokkal: válások, munkahelyi krízisek, gyermekeink felnőtté
válása, szüleink betegsége. Mi magunk is cipeljük a meg nem oldott problémáinkat, a
betegségeinket, a meg nem élt álmainkat.
Az életünknek ez a szakasza elindít bennünk mély változást és/vagy válságot.
Jó esetben megértjük, hogy mi magunk vagyunk felelősek a saját életünkért és döntéseinkért.
Ez az időszak annak is a próbája, hogy tudunk-e egyedül lenni önmagunkkal?
Elérkezünk az életünk második feléhez, és ott találjuk magunkat komoly egzisztenciális
kérdésekkel:
– Ki is az az ember, akivel az elmúlt 45-50 évet leéltük?
– Mit tettem le eddig az asztalra?
– Tudom-e még értékessé tenni az életem és olyat alkotni, ami hasznos mások számára
is?
– Mit kezdek azután, ha a gyermekek kirepültek és „egyedül” maradok az életemnek ebben
a szakaszában?
Amikor már nem hisszük, hogy a teljesség csak a karrierünkben bontakozhat ki.
Amikor rájövünk, hogy a nemszeretem munka elszívja az életerőnket, és útkeresésünkben (akár a betegségek árnyékában), felismerjük a fájdalmas igazságot: azonosulás a munkánkkal,
a pozíciónkkal – nem ad valódi értelmet, mert emberként sokkal többek vagyunk.
El kezdjük keresni azt az ösvényt, ami a lelkünket táplálja, azokat a dolgokat, amelyek töltenek bennünket, kontrasztban azzal, amelyek lemerítenek.
Vagy maradok énközpontú és azt érzem, hogy stagnáló az életem?
Megéri-e az emberfeletti siker hajszolása a naplementében, ha közben növekszik a távolság önmagunktól és azoktól, akiket szeretünk?
Ma már határozott a válaszom: NEM.
Az élet második felében is várnak ránk csodák, magasságok, veszteségek, csalódások és mélységek is.
Meg kell gyászolnunk, fel kell dolgoznunk ezeket, és végül be kell építenünk az életünkbe.
Hiszem, hogy sikerülhet, ha megtaláljuk a helyünket, ha érezzük magunkban az erőt és összhangban vagyunk a lelkünk hangjával.
Az élet délutánjának nekivágni nehéz. Nekem az volt. Dühös voltam az életre, mert azt éltem meg, hogy elgáncsolt.
Számomra egy nagyon közeli családtagom halála volt ez a pillanat.
Utána szinte minden, amit fontosnak hittem, összeomlott az életemben. Mint egy „jól megkomponált” műben megszűnt a munkám, elillant a szerelem és felerősödtek a közeli hozzátartozóim betegségei.
Nehéz volt megküzdjek az élet első felének meg nem oldott kihívásaival.
Könnyebb útnak tűnt megpróbálni újra felkapaszkodni a hegyre, szemben a nappal és visszatérni az élet délelőttjéhez.
Nem esett jól, amikor visszaestem. Hosszú folyamat volt elköszönni mindattól, ami olyan sokat jelentett az élet délelőttjén.
Amikor másodjára is azt éltem meg, hogy nem a saját utamat járom, jöttek a betegségek apróbb, majd egyértelmű figyelmeztetései és a lelkemet mérgező jelek.
Furcsa volt megélni, hogy fizikailag már nem bírom úgy, mint korábban és van, amit jobban tudok csinálni most, mint előtte.
Már nem érdekelnek a felületes információk, helyette kevés, de elmélyülést igénylő feladatok kötik le a mindennapjaim.
Elengedtem az örök élet illúzióját, és elfogadtam, hogy az én életem sem az.
Ekkor kezdődött valami új, valami nagyobb, mint eddig.
Köszönöm, hogy itt és most élhetem ezt az életet, akkor is, amikor nem érzek hálát érte.
Köszönöm az ügyfeleim bizalmát, hogy a legfőbb fejlődési feladatom a hivatásom is egyben.
Köszönöm, hogy jó erőben, békés lélekkel és szellemi frissességgel lehetek Léna nagymamája ezekben az életének meghatározó első éveiben.
Köszönöm „Ithakának” is ezt az inspiráló utazást, amelyet „nélküle nem tehettem volna meg”.
Köszönöm James Hollisnak a csodás írásait – különösen az élet délutánjáról, és Kavafisz-nak Ithaka c. versét.
Köszönöm az eddigi figyelmed!
Ha hasznosnak találtad, iratkozz fel a hírlevelemre, hogy elsőként értesülj a tartalmaimról:
